"A pszichikai erő az a pont, ahol a lelki alvilág morbid ördögei megtörnek" (Rejtő Jenő: Csontbrigád)

Este a völgyben. A fagy bezárta a kapukat, kutyák száját, a csillagokra is a csend lakatját tette, amíg itt van, nem szólhat senki sem. Várjuk az indulást, különös, holdkóros emberek, akik eljöttek, hogy megkísértsék a Sorsot. Meglesz, ami rendeltetett. És a percekkel telik a kiszabott idő, egy álom ideje és lehet az is, hogy egy átoké.

Az első lépéseknél még érezni, sajog a láb, húzódik minden izom. Aztán eltompul mindez, csak a sercegés, a fehér por, a távolság átértelmezett fogalma, a lámpafényben a közel, nélküle a távol. Minden előttünk.

Mindenütt hó. Nincs más, mint ez. Hó és fagy és az átkozottul nehéz kérdések. Mi lesz? Mi lesz holnap? Lesz-e holnap egyáltalán? És csak a hó, hol derékig, hol csak térdig benne, néha meg körbezár és úgy érzem, rám borul végleg. És végre tűz, a szétesni készülő öntudatnak odavetett konc. Mert utána semmi, tenger hóból, csak a fák körül a szélfútta tölcsér, ahol megállok mint lakatlan szigeten, de indulni kell, mert fagy van és késztetés.

A hegyek és sziklák most nem ismerősek, ezek a hegyek nem azok, amiket ismerek, ezeket a sziklákat én nem ismerem, nem ismerhetem, sosem láttam, kérem. A direkció elveszik közben, vagy meg sem volt, csak kóborlunk itt, jeleket küldve egymásnak, hátha elérjük végre a helyet, ahol valami más is van, nem csak hó és fagy és kétség.

Betegségünk afféle, hogy segíteni rajta nem nehéz, de lehetetlen. Ahonnan megszabadultunk egyszer, most újra hív, és mint aki nem tanult korábbi tévedéséből, ismét elindulunk. A vizek alszanak valami jéggé fagyott takaró alatt, eszkimólét, álmodni félig ébren, továbbgondolni mások megkezdett életét.

Menetelünk, fegyelmezetten, néha váltás az élen, mindenki teszi a dolgát, nincs felesleges mozdulat, meggondolatlan lépés. Aztán mégis belebukunk a hóba, arccal előre. Sokszor. Sokadszor.

A görcs. Beugrik. Beránt. Ordítok.
- Kimasszírozom, ápoló leszek.-mondja valaki, s már jön is, miközben egy emberként áll meg a sor. És ő már nem valaki, hanem Barát. Jóleső érzés. Nem fagyott meg minden. Itt a kín összehozza az embereket. Ez az, amit megtalálunk. Az ember az a kincsesládika, amit ott a rajzon láttunk. Már értjük. Ezért jöttünk. Hogy felfedezzük egymásban és magunkban az embert. Könnyebb lesz rögtön, pedig nem kevesebb a hó, és az erő fogy. Emelkedő. Nem is fújtatunk, kiszámított léptek egymás után. Monotónus. A láb viaskodik kint, az akarat bent. Döntetlenre állnak, hát hosszabbítunk. A hajnal így talál, nyughatatlan embereket egy völgyben (már megint a Völgy, szólnia nem is kell már), tudva a tudhatatlant, erős vagyok, kegyetlenül erős, ezt hajtogatom, valamint egy dallamot pörgetek le az agyban ezredszer, hátha az segít.

És még hátra van egy próba, a végtelené. Idő és tér végtelenje ez, összefogtak ellenünk, az idegek fáradt rostok, szakadásig feszülve. Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet. Térden csúszva próbálunk elérni egy kupacot, amiről azt hisszük, út, aztán elérve csalódnunk kell, csak újabb hótömeg, újabb széllel bélelt pontja az Univerzumnak. Beledőlünk a hóba. Valahol gondolnak ránk, talán egy mosoly is, és elindul az, ami megállni látszott. Élünk. Gondolataink, vágyaink vannak. Mi is gondolunk másokra, ettől van még erő, hogy bevégezzük, amiért jöttünk. A kincset tehát megtaláltuk. Erősebbek lettünk, tán bölcsebbek is. Visszagondolva azt mondjuk majd: a Természet megmutatta nekünk az Embert.